Apa kontra Apa

Apa kontra Apa

Mit kezd egy társ nélkül maradt apa a kislányával? Mit kezd egy anya nélkül maradt kislány az apjával? Ilyen és ehhez hasonló alapkérdéseket vet fel Janik László Reggel/este című szatirikus, szeretnivalóan abszurd műve.

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Se konkrétumok, se nevek, a darab teljes anonimitásba burkolózik, mint ahogyan a színpadon látható helyzetek is. Tulajdonképpen bárkire kalibrálhatóak az események, ám mégis hatásos, ahogyan egy depressziós apuka és egy koraérett kislány ugrik neki a mindennapoknak. A szerepeik teljesen átcserélődtek, azt a fajta racionalitást, amellyel a felnőttek működnek gyerekeikkel szemben most a kislány képviseli, a helyzetéből kimozdíthatatlan, makacs kölyök szerepét pedig az apa érzi magáénak. Az apa depressziója átlengi az egész darab atmoszféráját, hiába kapunk szellemes társadalmi konvencióknak megfelelő hivatalos definíciókat Papp Gabriella, alias Avatár tolmácsolásában a depresszióról, mint betegségről, lényegét csak akkor tudjuk megragadni, amikor ráhangolódunk az apa érzelmi világára ebben az állapotában.

Ez az érzelmi világ ugyanis sokrétű és színpompás, érdekes lenne például egy Michel Gondry-kaliberű filmes szakember kezébe adni ezeket a jeleneteket, vajon mit hozna ki belőle. Abszolút nem így képzelnénk el egy depressziós ember vízióit az őt körülvevő világról, pedig egészen kompakt, hovatovább Janik valamelyest vonzó realitásból való menekülési alternatívának állítja be. Varga Bálint az apa szerepében olykor talán túlságosan átéli a zavaros mentális stádiumát, holott valahol ennek a természetessége és emberközelisége lenne a fontos. Az apa vízióihoz ugyan kapcsolódhat ez a fajta harsányság, de igazán akkor hiteles, amikor ritmusos, önironikus kis monológokban elemzi ki saját depressziós létét.

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Partnere Tari Stefánia ígéretesen hozza a dühtől pattogó leánygyermek figuráját, aki tehetetlenségében mindent megpróbál, hogy apja legalább megpróbáljon őt gondozó felnőttként viselkedni. A köztük lévő szeretet egy perce sem kérdőjeleződik meg, mégis nehezen kerülnek egy hullámhosszra. Míg a kislány a gyakorlatias, építő tevékenységek által szeretne javítani apja állapotán, addig az apa elmerül a képzelgés világában. Az egész történet valahol rokonítható a Kramer kontra Kramer narratívájával: az apa, aki teljesen más ritmusban élte életét, hirtelen egyedül marad kisfiával, és eleinte fogalma sincs, mihez kezdjen vele, de később elkezd megtanulni fia nyelvén beszélni és kapcsolatuk nemcsak megerősödik, hanem szinte megújul. Itt is erről kapunk bizonyságot a felől, mennyit számít a gyerekkel való kommunikáció, már csak a darab egészen áll-leesős fordulópontja végett is.

Az apa tehát mintegy magával hadakozik végig, miközben kislánya szélmalomharcot vív az ő kettős énjével. A darabnak dacára annak, hogy alaptémája egy nagyon komoly és gyakori problémát vázol fel, sajátos humora van, mellyel szállít pár igencsak jóleső, abszurd pillanatot. Például amikor az apa képzeletben kiruccan egy szórakozóhelyre és kielemzi, milyen szerencsétlenül alakulna egy ismerkedés egy nővel. Ez azért is érdekes momentum, mert az apa-lánya beszélgetések során még teoretikusan sem merült fel más nő létjogosultsága az anyán kívül. Zavarba ejtően sok az olyan fantazmagórikus pillanat, amely akár meg is történhetett a valóságban, de egyben pont az benne az érdekes, hogy nem tudjuk eldönteni, melyiket is látjuk épp, a képzelgést vagy a valóságot.

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Reggel/este, Szegedi Pinceszínház. Rendező, író: Janik László (Fotó: Kocsis Judit/Szegedi Pinceszínház)

Mindazonáltal a legtöbb ilyen jelenetet kissé hatásvadásznak éreztem. A kevesebb több elvén egészen letisztultan is át lehetett volna adni ennek a lelkiállapotnak, hacsak kis szeletét is. Varga Bálint eleinte nagyon precízen hozta a mulatságos egyben kissé szomorú figurát, később viszont nehezen lehetett tetten érni az érzékenységet, mert szinte végig ugyanolyan hőfokon, kissé egysíkúan hozta a zavart, mindenben rosszat látó neurotikus karaktert.

Janik László műve mindent összevetve azonban működik, a közönség reakcióiból is egyértelműen látszott, hogy az ilyen agyalós, nem kifejezetten egyedülálló alapötletű, de fontos témát feszegető dramaturgia különleges színházi élmény a nézők számára.

Tibor Janosi-Mozes
Tóth Emese a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar esztétika szakán tanult, írásai eddig a SciArt, a Tiszatáj és az Apertúra oldalain jelentek meg.