Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

Sophie Calle világhírű francia író és fotós, különös installációival és egyedi tematikájú kiállításaival bizonyítja, hogy az írói készségek és a művészi látásmód milyen csodálatos módon kiegészíthetik egymást. A művésznő egyik leggyakoribb témája az emberi kiszolgáltatottság konceptuális ábrázolása. Sajátos módszere, hogy a tiszta és emberközeli élmény érdekében, maga is beépül a tragikus sorsú kiválasztottainak életébe. A tönkrement és sokszor igen bizarr formában újjáépült életek intim pillanatainak szöveges és képi megörökítését követően, önálló installációin keresztül szemléltet, amelyeket egy témára felfűzve, végül egyetlen történetként tár a közönsége elé.

Az olykor szó szerint is megszólaló képeivel és a kiszolgáltatottság egyéb interpretációival, Sophie Calle olyan erős hatású galériákat állít össze, hogy a szívünk mélyén megrekedt, vagy az odarejtett empátiát is képes könnyűszerrel feltörni belőlünk.

Sophie Calle modern művész, klasszikus művészi életrajzzal. 1953-ban született Franciaországban, a 80-as évektől könyveivel, a 90'-es évektől már filmjeivel, az ezredforduló óta pedig látványos kiállításaival is hódit. 2005 óta Svájcban tanít filmet és fotográfiát, gyakori vendégelőadó Kaliforniában a San-diego-i és az oaklandi egyetem vizuális művészetekkel kapcsolatos előadásain. Kiállításai Párizs, London, Brüsszel, Tilburg és Szentpétervár mellett, New York és São Paulo patinás galériáiban is sikert arattak. Nekem idén a barcelonai kiállítását volt szerencsém meglátogatni.

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | (Fotó: elperiodico.com/Danny Caminal)

Barcelona legforgalmasabb sétáló utcáján a Rambla-n, hatalmas sötét plakátok sorakoztak, amelyek Sophie Calle fotográfus kiállítására hívják fel a járókelők figyelmét. A kiállításnak a La Virreina biztosított és biztosít május 7-ig helyet. Reménykedtem abban, hogy a galéria témája ellenére látványos lesz, de sosem gondoltam volna hogy a látványnak lehet egészen másmilyen értelmezése is. Pedig van, nem is egyféle és nem is akármilyenek.

A Modus vivendi két részből állt. Az első egyben a legnagyobb rész témája az egyént és környezetét érhető egyik legnagyobb emberi tragédiájáról a vakságról szólt, míg a második Sophie Calle sajátos kitárulkozásának adott helyet, izgalmas önéletrajzának bemutatásán keresztül.

Vakító sötétségben is van világosság

Sophie Calle Barcelonában a vakságra fókuszált és tette a sötétséget, egyedi módon láthatóvá, hallhatóvá és érezhetővé, születésüktől fogva, vagy egyéb tragikus körülmények miatt megvakult emberek sorsának bemutatásán keresztül. A vakság azonban itt nemcsak a látásukat vesztett emberi portrékon keresztül tekintett a látogatók szemébe, hanem a vakok által megtapasztalt és valósággal is látott világ ábrázolásán keresztül elevenedett meg. A kiállítás így a vakságot is tematizálta, ahol külön termekben tapasztalhattuk meg például, hogy mi a különbség a születésétől fogva vak, vagy egyik pillanatról a másikra megvakult ember sötétsége között.

Calle installációi precízen játszottak az egészséges ember természetes érzékeivel és benyomásaival. A "megvakultak" teremben például az első ránézésre hétköznapinak, sőt jelentéktelennek tűnő képek mellé kapcsolt szövegek, nyers egyszerűséggel közölték, hogy a számunkra semmitmondó felvételek a megvakulás előtti utolsó emlékeket őrzik. Egy megvakult ember utoljára látott képe, az örök sötétség árnyékában, ezzel egycsapásra olyan élessé és részletgazdaggá tették a unalmasan ásító fotókat, hogy az asztal sarkán hintázó porszem is izgalmasabbá vált, bármelyik NatGeo-s címlapfotónál. Sophie Calle a napjaink képi világával kapcsolatos ingerküszöböt, már a galériája első installációjával, egyetlen képpel és mondattal a padlóig ejtette. Erre szükség is volt, mert igazából csak ekkor indultam el, heves pislogással a galéria ösvényén.

A percepciók különös átalakulásába botlottam, amikor az "örök vakság" termébe értem. Apró tárgyak fotói mellett portréképek és szövegek sorakoztak egy egyszerű kérdésre adott válasszal. Mit szeretsz a legjobban? A látás képességével rendelkező embernek, ilyenkor könnyedén előkaphatnak válaszokat. Nekem személy szerint a tenger az egyik kedvencem, de szeretem a lávalámpát is. Egy vak számára az érzékelés spektruma azonban átkódolódik, így sajátos látásmódja lesz a világ dolgairól is. Sophie Calle mesterien mutatta be, hogy a vakok kifinomult képességeihez képest, szinte már mi vagyunk a vakok. Az érzékelhető világnak ugyanis csak egy nüansznyi részletét tapasztalhatjuk meg, a vizuális érzékelés szinte minden más funkciónkat elnyomja, így sok-sok szép dologtól örökre elzárjuk önmagunkat.
Egy vak fiú például rajong a halakért, amit csak egy üvegfalon keresztül "tapinthat". A bizarr meglátásokra szép példa a fiú miértre adott válasza is: "azért szeretem őket, mert némák".

A "vakulás" terem gazdagabb képi világgal a látás elvesztésének évekig tartó tragikus folyamatába nyújtott betekintést. A retinát, vagy a látóideg-központot fokozatosan elsorvasztó betegségek áldozatainak története a fénytől a teljes sötétségig tartó hosszú utazás asszociációjában került terítékre. A szürke és homályos torziókká fakult világ szomorúsága, a legegyszerűbb emberi érzések kommentárjával vált azonban igazán szívhez szólóvá. Egyszerre gyönyörű és hátborzongató az, hogy a megvakult anyák és apák számára a legnagyobb hiány (csupán) a gyermekeik mosolygó arcának látványa lesz. A képeket nézve és történeteiket olvasva, bennem ekkorra már szinte semmivé foszlott minden hétköznapi vágy.

A kiállítás a klasszikus formák mellett multimédiás kiegészítésekkel próbálta a látogatók szemét teljesen tágra nyitni, például a "vak képek" hangjával. A megörökített képek pillanatai egy vak ember emlékezetében sokféleképpen lehetnek jelen, de ha képként kéne lefestenie, akkor pont azt látnánk a vásznon, mint amit ők: semmit. A tajtékoktól morajló fehér vásznon azonban lassan elkezdett egy tengerpart kirajzolódni, végül egy alak jelent meg, aki a hullámokat figyelte. Még a bejáratnál belémkódolódott részleteket kereső tekintetemet szinte kiugrasztotta a képből, amikor a mozdulatlanul bámészkodó hirtelen megfordul és mélyen a szemedbe nézett. Nem úgy ismerem önmagamat, mint "szenzitív típus", de tényleg ijesztő volt azt látni, hogy milyen élettel teli pillantások vetültek rám, éppen egy vak szeméből.

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Vak bámészkodás (Fotó: untappedcities.com)

Calle a látás és szem metaforikus megelevenedését, több ugyancsak ijesztő relikvia bemutatásával tetőzte. A "gyűlölt tárgyak" termében képek és szobrok, korábbi tulajdonosaik által megcsonkított, kiszúrt és kivésett szemű, lekapart tekintetű torziói sorakoztak. A végletekig letisztult sorozat egyszerűen mutatta be, hogy egy személyhez kapcsolódó pusztító emberi érzés hogyan és milyen formában értelmezi a legsúlyosabb büntetést. Természetesen a megvakítással.

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Gyűlölt képek és tárgyak fotói (Fotó: piktify.com)

Hasonlóan bizarr interpretáció fogadott a "lőtéren" is, ahol az emberi identitás elrejtésének ősidők óta elterjedt formájában, a szemek eltakarásával, fiatal bűnözők fotóiban gyönyörködhettem. Ez összelyuggatott képek azonban rendőrségi lőterek gyakorlópályáiról származtak. Ki sem találná senki, hogy az arc melyik részének találata adta a legmagasabb pontot?

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi

SciArt.eu | Vakítóan sötét - Sophie Calle - Modus vivendi | Identitás és vakság (Fotó: Jánosi-Mózes Tibor)

Ez csak pár példa volt a vakság konceptuális művészeti ábrázolására, a kiállítás ugyanis még tartogat meglepetéseket. A vakságon túl a kiállíításon Sophie Calle saját életébe is bele pillanthattunk, aminek élvezetéhez nem kell feltétlenül ismerni a művésznő teljes élettörténetét sem. A kiállított tárgyak önmagukért beszélnek.

A helyszínről távozva a hétköznapok problémái hirtelen olyan aprókká zsugorodtak bennem, hogy minden addig nyomasztó teendőm szertefoszlott. Nagyon régen éreztem azt, hogy egy kiállítás után egyszerűen máshogy látom a világot. Most mégis ez történt

Tibor Janosi-Mozes
A szerző geológus, informatikus, e témákban PhD kutató, később tudományos munkatárs volt a Szegedi Tudományegyetemen. Több tudományos és ismeretterjesztő könyv, valamint szakcikk szerkesztője és szerzője.