Viki, a kínai lány

Viki, a kínai lány

A Francia Riviérára indultunk volna nyaralni, de másodikos gimnazista lányom barátnője lemondta az utat. Így a másik osztálytársat a tizenhat éves Vikit kérdeztük, nincs-e kedve velünk jönni, négy személyre rendeltük a lakókocsit. A lányka már itt született Magyarországon, húgával együtt. Kedves, szilfid, mosolygós, pattanásos arcú, szabályozatlan barnás fogakkal, a konfuciánus nevelés sajátosságaival: szorgalmas, fegyelmezett, tekintélytisztelő, és matekból kiválóan teljesít. A dolgot meg kellett beszélni a szülőkkel. Ebben akadt egy kis probléma.

Viki apukája, a nagycsalád feje, már húsz éve él nálunk, de néhány szónál, kifejezésnél többet nem ért magyarul, (anyukája háztartásbeli). Amikor meghívtam hozzánk Viki is jött, tolmácsolt, (akcentus nélkül beszél magyarul). Az apuka nem mutatkozott be, de mosolyogva, hajlongva köszönt, majd megvetően kőrbe pillantott harmincéves bútorainkon, kopott, agyonolvasott ebédlői könyveinken. Leültünk az asztalhoz, hogy megbeszéljük a részleteket. Kissé furcsállottam, hogy nem néz rám, telefonját nyomogatta az alatt a tíz perc alatt, míg ott volt. Azért sikerült tisztázni a részleteket: egy hét, indulás, érkezés, csomag, ennivaló, pénz nem számít. Ezen kívül még két kérdést tudtam feltenni. Az elsőre annyit mondott, hogy vállalkozó, három boltja van az országban. Második kérdésemet kicsit elgondolkodtatónak szántam, de rögvest kaptam a választ. A kérdés így hangzott: amikor ideköltözött Magyarországra, mi volt a legfurcsább, amit a legnehezebben tudott megszokni? A válasz: A magyarok nagyon lusták. Így a pacekba, a telefon nyomogatása közben, rám sem nézve. Udvariasan mosolyogtam a szorgalmasan fordító lányra, és elnyomtam magamban a választ, hogy a magyarok pedig úgy tudják, minden kínai vállalkozó maffiózó, és adócsaló. Később Vikitől sikerült odafelé az úton néhány részletet megtudnom, de visszafelé már teljes hallgatásba burkolódzott. Valószínűleg ezt a parancsot kapta otthonról. Laptop nagyságú telefonja mögé bújt, és a kifejezetten hozzá intézett kérdésekre sem válaszolt.

Úton

Tizenkét óra volt az út Nizzáig, bőven volt időm gyötörni bensőségesbe hajló közép-európai kérdéseimmel. Viki elmesélte, hogy az apja a kilencvenes évek elején porszívó ügynökként gazdagodott meg annyira, hogy feleségével repülőjegyet tudtak venni. Kifejezetten Magyarországra készültek, mert éltek már itt távolabbi rokonok, és jókat hallottak a lehetőségekről. Két év alatt megnyitotta az első boltot, később vidéken terjeszkedett, eladókat szerzett, prémium autót tartott, emeletes, hat szobás családi házat vett. Viki anyukája a boltban dolgozott testvére megszületéséig.

A házban együtt laknak Viki nagybácsijának családjával, és még egy rokonnal. A főnök „apu, aki mindent tud, és nagyon szeretem”. Azonban később szomorkásan elmondta, apja sosincs otthon, mert sok a dolga, intézi a boltok ügyeit, még hétvégén is későn jár haza, anyukája pedig a házat tartja rendben. A rokonok beosztottként dolgoznak a boltokban. Arra a kérdésre, hogy miről szoktak beszélgetni, azt válaszolta, hogy az iskoláról szokta őt kérdezni anyukája, és szemmel láthatólag szégyellte magát, amikor rákérdeztem az év végi bizonyítványra. Kiderült, hogy nyelvtanból, és irodalomból két négyest is összeszedett az ötösök mellé, de jövőre beleerősít. A két négyesen utólag csodálkoztam, és igen jószívűnek tartottam a magyartanárnőt, mert Viki, - bár csengő magyarsággal beszélt -, alapvető szavakat, kifejezéseket nem ismert. Szókincse hozzávetőlegesen egy tízéves gyerekével volt egyenlő. A „kunyhó”, a „kandalló”, „bodor a levele”, egyaránt ismeretlenek voltak számára. Mivel otthon mandarinul beszélnek, szókészlete részben a tanárok, részben a diáktársak többször használt szavaiból, fordulataiból állt össze, hiszen a tévében is csak a kínai adást nézték.

Az is kiderült mivel foglalkoztak szabadidejükben: „kockulni szoktunk”. Anyja is, ő is, kizárólag telefonos és számítógépes játékokkal múlatták az időt. Moziban még nem járt, színházban kétszer, az osztályfőnök szervezésében, de nem nyerte meg a tetszését egyik előadás sem. (Bizonyára úgy találta, hogy sok az ismeretlen szó, és - konfliktus.) Kétszer jártak külföldön: egyszer Bécsben, egyszer Milánóban, de utóbbi nem volt jó, mert dugóba kerültek, és mire odaértek már sötét volt; egy szállodában aludtak, és reggel indultak haza. Amikor azt kérdeztem tőle, hogy anyukája mit szólna hozzá, ha egy magyar fiú udvarolna neki, órákra elhallgatott. Olyan mélyen érinthette a kérdés, hogy egyszerűen sokkot kapott.

A kemping

Este 8-ra értünk szállásunkra, Cagnes-sur-Merbe, akkora volt a tumultus a sztrádákon. Recepció nem volt, egy ragasztós cédulára kiírták, hogy melyik lakókocsi a miénk, és megadták a sorompó kódját. A következő napokban egyáltalán nem találkoztunk a személyzettel. Mint utólag kiderült, mi általában kilenc előtt elhagytuk a kempinget, és este 6 után mentünk vissza, a dolgozóknak pedig kilenctől, ötig tartott a munkaidejük. Hazainduláskor némi szemrehányás után elengedtek bennünket. Különben szép, tiszta, karbantartott volt a terület. A hat éjszakáért négyünknek igazán megérte a kilencvenezer Forint. Viki legalább kétszer lefényképezett mindent, a lakókocsi belsejét, az előtte lévő kertet, a zuhanyzót, a remek úszómedencét, a fagylaltost, a fagyit, azt, hogy hogyan birkózunk, viháncolunk a lányommal. Első ízben, amikor fürdőruhára vetkőzött, csak rendkívüli fegyelmezettsége tartotta vissza attól, hogy ne szaladjon vissza a hálófülkéjébe. Bizonyosan nem volt még sem uszodában, sem strandon, sem vízparton. Ehhez képest erős haladás volt, hogy az utolsó napon már egy méterre is megközelített a vízben, és hajlandó volt fröcskölőset játszani. Megérkezésünk után három nappal fürödtünk a húsz fokos tengerben (június közepe volt). Mi a lányommal öt percig bírtuk csak, de Viki bemutatta milyen a hősiesség. – Anyu megmondta, hogy mindent ki kell bírni, – győzködte magát lila szájszéllel.

A legnagyobb attrakciók a közös étkezések voltak. Mesélte, hogy ők általában naponta háromszor esznek rizst, különféle módokon, különféle fajtákat, de mindent megeszik, csak a csokit, meg a cukorkát nem szereti, mert az rongálja a fogakat. Nem nagy kedvünk volt az állandó rizsevéshez, de udvariasságból három este készítettem. Ettől függetlenül a kislány hatalmas adagokat kitörő vidámsággal nyelt le, mindent, amit csak elé tettünk. Alighanem ő tartotta a lassú evés világcsúcsát: „anyu azt mondta, mindent nagyon meg kell rágni”. Minden étkezésnél lefotózta az asztalt felülről, jobbról, balról, távolról, közelről, és azon mód küldte az anyjának interneten. A zöldséges rizsköret, és a bácskai rizseshús, valósággal extázisba hozta. De a tengerparti kioszkban vásárolt hatalmas sonkás baguette, és a reggeli rántotta sem hozta zavarba. (Azt a negyven percet rászántuk.) Ujjongott, amikor mindenféle zöldségeket tettem ki bármilyen ennivaló mellé.

Annál inkább zavarba hozta, amikor egy-egy feszültebb helyzetben olaszosan veszekedtünk a feleségemmel. Először halálra vált, befogta a fülét, később pusmogva kérdezte lányomtól, hogy akkor most el fognak válni a szülei? De néhány ingerült, rövid kiabálás után már lazán vette a konfliktusokat. Nizzában lehetetlen volt parkolni, fel kellett mennem a hegyek közé, lépésben haladt a forgalom, a vezetési stílus Rómához volt hasonlatos: két autó egy sávban, a motoros előz, harminc centi előnyért vállalják a lökhárító horpadását.

Látnivalók

Soha nem értettem azokat, akik külföldi útjuk során ezerszámra készítik a fényképeket, ahelyett, hogy alaposan elmélyülnének a látványban. Így volt ez egy mexikói mesztic ismerősömmel is, amikor három napig Pesten volt. Csak a budai várra ellőtt vagy ezret. Niki is úgy kattogtatott telefonjával, mintha darabra fizetnék, és soha többé nem lehetne része ilyen látványban. A Marc Shagall kiállítás épületébe egy különlegesen érdekes kerten át vezetett az út. Belül számos önarckép volt kirakva, az Ószövetséget ábrázoló hatalmas képek, valamint néhány csodás üvegfestés. Kamasz lányom, – korának megfelelően -, kissé húzta a száját, de becsülettel végignézte, Viki viszont úgy viselkedett, mintha Disneylandben járnánk. Szaladgált fel-alá, többször körbejárt, alkotásonként legalább öt-hat fotót készített. A kiállítás végeztével a kertet, majd a környező házakat lövöldözte, végül közölte: nagyon tetszett. (A különféle jelzők használatával kicsit bajban volt).

Hasonlóak voltak reakciói a Picasso kiállításon is. Monacóban, az Oceanográfiai Múzeumban, fordult a kocka. Lányom szaladgált fel-alá, Niki mérsékelt érdeklődéssel, de rendületlenül fotózott. Majd minden halat, búvárfelszerelést, hajómodellt, bálnacsontot, szigonyt lekapott, még ráját is simogatott ugyan, de látszott rajta, hogy hidegen hagyják ezek a dolgok. Az volt az érzésem, hogy szülei otthon kitanították, a festmények, és szobrok az európai kultúra kizárólagos csúcsai.

Indulás előtti este láttam utoljára mosolyogni Vikit. Reggel felpakoltuk a kocsit, attól kezdve egyáltalán nem szólt sem hozzám, sem a lányomhoz. Ellenben szinte folyamatos kapcsolatban volt anyjával, mandarinul társalogtak. Későn este érkeztünk meg a házuk elé. Niki anyjától kaptunk egy „jóestétet”, a lánykától egy „viszlátot”, apjától egy széles mosolyt. Soha többé nem láttam őket. Viki szeptembertől már nem járt a lányommal.

Facebookon írt, hogy apja úgy döntött átviszi egy kétnyelvű, angol-kínai iskolába, mert ez a gimnázium elég gyenge. Lányom még néhányszor kereste, annyit válaszolt, jól van, minden rendben, részletekbe menő társalgást nem folytatott. A kérdések bennem maradtak.

Ha elvégzi majd az egyetemet, itt marad-e Magyarországon? Magyar, európai férje lesz, vagy apja ajánlására kínai? Integrálódni biztosan fog valahol, de asszimilálódni fog-e? Ha nem asszimilálódik, milyen hatással lehet kínai honfitársaival a magyar/európai kultúrára?

A címlapkép csak illusztráció, forrás: http://onehdwallpaper.com/

A cikk eredeti megjelenése: Élet és Irodalom

Tibor Janosi-Mozes
A szerző filozófia és szociológia szakon végzett az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Elsősorban futurológiai és egyéb társadalmi folyamatokkal kapcsolatos témákban publikál itt és más folyóiratokban.