Chris Beckett – Sötét Éden

Chris Beckett – Sötét Éden

„Vannak férfiak, akik azt akarják, hogy a történetek róluk szóljanak.”

Százötven évvel ezelőtt egy csillaghajó vágott át a Csillagos Örvényen és hozta el az első embereket Édenre, erre a sötét, hideg, idegen bolygóra. Nemzedékekkel később az első édeni emberpár gyermekei lassan készen állnak, hogy benépesítsék és uralmuk alá hajtsák új otthonukat, miközben várnak és vágynak rá, de egyre kevésbé hisznek a Föld eljövetelében.
Chris Beckett Sötét Édenje magával ragadó, eredeti és mélyen elgondolkodtató könyv – az a fajta olvasmányélmény, amely velünk marad valahol mélyen a tudatalattinkba fészkelve magát, hogy újra meg újra új gondolatokat, lázadó ideákat teremtsen bennünk. Természetesen szubjektív vélemény, de számomra ott van a legnagyszerűbb fejlődésregények között, melynek irodalmi értéke megkérdőjelezhetetlen, és amelyről gondolkodni kell és érdemes.
Az Arthur C. Clarke díjas regényt Farkas Veronika kiváló magyar fordításában hozta el a hazai olvasóközönségnek az Agave Könyvkiadó.

Hatalmas meglepetés volt számomra ez a könyv, és nem győzöm csodálni és tisztelni az egyszerű, de mégis húsba vágó prózát, a különleges történetet, a szereplők valódiságát. Chris Beckett egy kortalan történetet mesél el: a nem véletlenül Édennek nevezett bolygón játszódó kaland, valójában az ártatlanság elvesztésének hatását tárja elénk, az egyént és az egész emberiséget érintő módon.
A mű három fundamentális részletet érint:
Az első az az átalakulás, melynek során az egy helyben való várakozás helyett, a tradicionalizmusból az újítás felé induló, felfedező ember első lépéseinek lehetünk szemtanúi.
Ez a fajta változás aztán lavinaként sodorja magával az egész közösséget; a legősibb matriarchális társadalom megkezdi – sokszor esztelenséggel és erőszakkal nehezített – átalakulását egy patriarchális berendezkedés felé.
Ezek a folyamatok mind hatással vannak az egyén fejlődésére is, főleg az első pionírokéra, akik akár bele is rokkanhatnak ön- és éntudatuk rohamos felszínre törésébe.

Bár a történet nyers és – a szó eredeti értelmében véve – primitív, maga a történetvezetés nagyon is tudatos és aprólékosan megtervezett: az egész környezet kialakítása és a névadás fontossága (Éden, Család, Őrök, Külső/Sötét Hideg) a bibliai bűnbeesés allegóriája egy idegen világba helyezve. De csak annyira idegen ez a világ, amennyire a Teremtéstörténet Ádámjának és Évájának volt idegen és új, felfedezni és elnevezni való a Paradicsom. Beckett a főhős, John (egy Ádámi/Káini karakter) gyermekből felnőtté válásával szimbolizálja a Család édeni gyermekkorából való felnövekedését.

A Családban ismert történetek az első édeni emberekről már-már meseszámba mennek. Bár a gyermeki, egyszerű nyelvezetet használó édeniek ismernek olyan szavakat, mint Felhőkarcoló, Csizma, Autó, de ezek számukra már – egy látomásos legendavilágon kívül – sok jelentést nem hordoznak. Kötelességszerűen vágyakoznak a Föld után, az egyetlen céljuk, hogy a Föld eljövetelére várakozzanak. Nem egyértelmű, hogy ez a passzív várakozás az eredetileg a Földről érkezett ősanyjuk és ősapjuk utasítására alakult-e ki, vagy inkább a gyáva, tehetetlen Öregek formálták úgy a régi történeteket, hogy az új nemzedékeknek eszükbe se jusson megkérdőjelezni azokat. A változás, újítás veszélyes dolog, főként egy ilyen, az ember számára ismeretlen világban. Azonban így is, mindennek ellenére, felüti fejét a lázadó szellem; egyetlen fiatal fiú egyetlen „hőstette” elindít egy lavinát, amely aztán az egész közösséget alapjaiban rengeti meg. A fiú, John megkérdőjelezi, hogy miért nem próbálkoznak terjeszkedéssel és új ötletekkel. Ez azt juttatja eszünkbe, hogy az ősemberek is hasonló módon fedezhettek fel új dolgokat; egy (a közösség nagy része által őrültnek tartott) zseni, aki jóval messzebbre lát és többet fog fel, mint társai. Ugyanakkor az édenieknek van egy nagy előnyük a mi emberőseinkkel szemben: nekik fogalmuk sem volt, mégis mi felé kéne elindulni; John és maroknyi csapata viszont legalább sejtés szintjén tudatában volt, hogy vannak számukra még felfoghatatlan energiák és gépek és szerkezetek, amelyeket fel kell fedezni, meg kell építeni.

Sokkal tisztábbá válik a nők csendes, sokat értő szerepe, amint John átveszi a vezetést, és belső monológjából kitűnik, hogy az egyéni hírnévért éppen annyira teszi, amit tesz, mint a közösség érdekében. A kezdődő patriarchátusban megjelennek az első gyilkosságok, a férfiak elégedetlensége az adott helyzettel, vágyuk a többre, a hírnévre; míg a nők között halkan jár szájról szájra, anyáról lányra a kulcsmondat:
„Vannak férfiak, akik azt akarják, hogy a történetek róluk szóljanak.”

Tudjuk és ezek a nők is tudják, hogy az élet békésebb és egyszerűbb lenne az ő vezetésük alatt; hogy a gondoskodó anyák, ha rákényszerülnének, éppen úgy képesek lennének a szellemi és technikai forradalomra, mint a forrófejű, mindent azonnal akaró férfiak. Mégis hagyják, hogy az Éden Ádámjai és Káinjai vegyék át az irányítást, tudván tudva, hogy végül az anyákon és feleségeken áll vagy bukik a közösség egyben tartása.
Az olvasó éppen annyira várja a katarzist a történet végén, mint az édeniek a Föld eljövetelét; kedvünk lenne előre lapozni, de végül megelégszünk a – vagy ilyen, vagy olyan – kiteljesedés felé vezető úttal is. Lehet, hogy érdekes koncepció várni egy megváltást, ami vagy eljön vagy nem, de útközben döbbenünk rá, hogy a megváltás legtöbbször önmagunkban rejlik – a kérdés csak az, hogy aktívan teszünk-e érte vagy passzívan várunk, hogy mások legyenek felelősek a mi sorsunkért is.

Tibor Janosi-Mozes
Gyalai Zsófia a SciArt szerzője, elsősorban régészeti és kulturális témákban ír, jelenleg Manchesterben él.