Lev Grossman: A varázsló birodalma

Lev Grossman: A varázsló birodalma

Az eredetileg 2014-ben megjelent A varázsló birodalmával (Agave Kiadó), mely A varázslók ciklus záró kötete, Lev Grossman megalkotta a trilógia Magyar Narancsát: nem annyira eredeti, mint az első rész, nem olyan magával ragadó, mint a második, de a mienk.

Kezdjük a történettel, mert valamivel kezdeni kell, ugyebár. A korábbi kötetek főhőse, Quentin Coldwater immár végérvényesen felnőtt, és megbékélt vele, hogy száműzték álmai birodalmából, a varázslatos Filloryból. Az események váratlan fordulata mégis úgy hozza, hogy Quentin újból a Fillory és ott uralkodó barátai, mi több, elveszettnek hitt szerelme, Alice megmentésére kell siessen, kicselezve leköszönni nem akaró kisisteneket és vérszomjas könyvtárosokat. Ezen felül le kell folytatnia saját, külön harcát is, hogy végül megteremthesse igazi világát, a varázsló birodalmát.

A narratíva szintjén túllépve, az előző két kötet vonzereje számomra éppen abban rejlett, hogy egyszerre figurázta ki és emelte piedesztálra a fantasy műfaját, köztük a klasszikusokat, és főként az elsősorban gyerekeknek szóló Narnia krónikái sorozatot. Ez az odi et amo érzés viszont mostanra teljesen eltűnt, Fillory se nem varázslatos, se nem ironikus. Az Ismeretlen Költő szavaival élve: ha nem tudsz hozzátenni, inkább hagyd az egészet a fenébe; márpedig annak idején még a Narnia-sorozat is tudott szolgálni egy (félig-meddig) kielégítő lezárással. A varázsló birodalma esetében viszont csak az a kellemetlen érzésem támadt, hogy időközben az író elvesztette az érdeklődését a téma iránt, de a sorozat sikerességére való tekintettel szerette volna nyitva hagyni a lehetőséget, hogy egy esetleges negyedik kötetből meg lehessen venni végre a nyaralót. Hiába emlegetik olyan gyakran A vihart, sajnos nem hiszem, hogy ez a varázsló tényleg végleg kettétörte volna a pálcáját. Pedig érdemesebb lett volna, egy megrázó befejezés még mindig jobb, mint egy se hideg, se meleg.

A valódi lezárás elmaradása mellett a kötet, mint önálló alkotás sem győzött meg teljesen. Igaz, hogy teljesíti az elvárást, amit egy helyütt egyik karakterén keresztül nyíltan meg is fogalmaz („Arra vágyott, hogy egy könyv azt tegye vele, amit a jó könyvek általában: varázsolja el, vegye el tőle a világot egy időre, tegye félre a valóságot, és légyszi, könyörgöm, csak egy picit hadd legyek máshol és valaki más.”) vagyis a kikapcsolódást, de az eddigi okos, elegáns megoldások eltűntek. A történet tele van lyukakkal, elvarratlan szálakkal, véletlenszerű vagy éppen teljesen értelmetlen egybeesésekkel és súlytalan karakterekkel. (Ha pedig már a súlytalan karaktereknél tartunk: Quentin Coldwater felnőtt énje valóban kevésbé idegesítő, mint az állandóan elvágyódó, nyafogó kisfiú, de sajnos a férfivá érés drámájával együtt a számomra a vonzereje jó részét is elvesztette. Mint kiderült, Quentin jelleme olyan, mint egy nemes sajt: kellően megérett, de részemről jobban preferáltam a kevésbé penészes változatot.)

Mielőtt azonban végleg belefulladnánk a negatívum végtelen áramlatába, had tegyem hozzá sietve az előzőekhez: A varázsló birodalma nem rossz, egyszerűen többet vártam tőle. Mind tudjuk, hogy Usain Bolt első tudna lenni a Kiskőrösi Futónapon, csak ezen a szinten ez egyszerűen már nem teljesítmény. A kötetben van továbbá némi élhető morális tanulság is, és az üzenetével - minden varázsló maga formálja a világát, mely tükre a lelkének, és melyhez szüksége van a gyerekkor keserédes, soha igazán be nem teljesülő álmaira is – is egészen meg lennék elégedve, de ezt az „annyi a világ amennyit beletöltesz” tanulságot megkaptam volna a söröm mellé is.

Összefoglalva: A varázsló birodalma egy élvezhető, ám sajnos felejthető kötet, a legsúlytalanabb darabja egy egyébként nagyszerű trilógiának. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor az ember kedvenc kisvendéglőjét felvásárolja egy éttermi franchise: még mindig jóllakat, de sajnos a hangulat teljesen odalett. Ami nagy kár.

Tibor Janosi-Mozes
Kolozsi Orsolya, tanár. A SciArt megalakulása óta szerző, elsősorban populáris és szépirodalmi könyvek recenzióit és kritikáit osztja meg az oldalon.


  • Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

    Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

    Nem hagytam volna ki a Bulikovba tett utazást. Csak remélem, hogy a legközelebbi látogatásom során érdekesebb alakokkal találkozom majd.

  • Chris Beckett – Sötét Éden

    Chris Beckett – Sötét Éden

    „Vannak férfiak, akik azt akarják, hogy a történetek róluk szóljanak.”

  • Lev Grossman: A Varázslókirály

    Lev Grossman: A Varázslókirály

    Lev Grossman 2009-es A Varázslók címen megjelent könyve megosztotta a fantasy rajongóit: vannak, akik szerint ezt a könyv rakta le a műfaj 21. századi alapjait, vannak, akik nem is hajlandóak a fantasztikus irodalom körébe tartozónak tekinteni a regényt, helyette a posztmodern irodalmi művek közé sorolják. Az azóta trilógiává bővült sorozat, melynek most második kötete, A Varázslókirály jelent meg magyarul, sokakból heves utálatot váltott ki, mások viszont – olyanok is, mint a fantasy jelenleg egyik legelismertebb szerzője, Georege R. R. Martin – legalább ilyen hévvel rajonganak a sorozatért.

  • Neil Gaiman és Pierce Brown nyert a Goodreads éves szavazásán!

    Neil Gaiman és Pierce Brown nyert a Goodreads éves szavazásán!

    Immáron hetedik alkalommal rendezte meg a világ legnagyobb könyves közösségi oldala, a Goodreads az éves szavazását, melynek keretében számos kategóriában keresik az év legjobb könyveit - a győztesek a rajongók szavazatai alapján kerülnek ki. Az idei év komolyságát jól szemlélteti, hogy több mint hárommillió szavazat érkezett a döntőbe jutott könyvekre.

  • Nick Cutter: Mélység

    Nick Cutter: Mélység

    Nick Cutter (avagy eredeti nevén Craig Davidson, kinek hogy tetszik), a 21. századi horror egyik ígéretes, mind a kritikusok, mind a közönség által elismert tehetsége; Mélység című, idén megjelent regénye pedig – amely egyben az első, amit szép anyanyelvünkön is kezünkbe vehetünk – az előzetes hírharangok szerint a szerzőnek talán az eddigi legjobb alkotása a műfajban.

  • A fantasy és scifi világok paradicsomában jártunk

    A fantasy és scifi világok paradicsomában jártunk

    Nehéz lenne megmondani, hogy mi a furcsább egy képregény fesztiválon, a több ezer fanatikus látogató, vagy a több száz fanatikus képregényrajzoló? Alighanem mindezek és a nyers piaci szellem összefogazódására is szükség van ahhoz, hogy egy milliárd eurókban mérhető nyereséges ipar örömünnepébe botoljunk. Riportunk következik a harmincharmadik barcelonai Nemzetközi Képregény Vásárról.

  • Pszichó anyukája sem volt ennyire bizarr: Mama

    Psychó anyukája sem volt ennyire bizarr: Mama

    A Mama első ránézésre egy átlagos horror, egy fontos tényező szempontjából azonban mégis egyedülállónak mondható: a történet olyan drámaian relativizálja a gonosz szerepét, hogy a legijesztőbb pillanatban már szinte megsajnálod azt, aki az egész történet során a frászt hozza rád.

  • Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

    Glen Duncan: Az utolsó vérfarkas

    Vannak könyvek, amelyek esetében az olvasót annyira magával ragadja a történés, hogy a szereplők sorsa feletti nagy aggodalmában egyszerűen képtelen letenni a kötetet, amíg a lehető leggyorsabban keresztül nem rágja magát rajta. Nos, Glen Duncan Az utolsó vérfarkas című regénye tagadhatatlanul nem ezen könyvek sorát gyarapítja.